Nos, az 1848-1849. évi forradalom számos problémát és megválaszolandó kérdést felvet, hiszen, bármennyire is a nemzeti mitológia fényes csillagaivá lettek a radikális márciusi ifjak, voltaképpen a polgári átalakulás jogi kereteit megteremtő áprilisi törvényeket az utolsó rendi országgyűlés alkotta meg Pozsonyban, s az uralkodó, V. Ferdinánd szentesítette azokat. Táncsics azonban még a '48-as alapokon álló szabadelvű nemesi elit számára is elfogadhatatlan volt a maga szocialista és republikánus nézeteivel. Az pedig végképp érthetetlen, hogy a nemzeti jobboldalon miért örvend ez az alapvetően baloldali ideológiát hirdető politikus-lapszerkesztő a mai napig osztatlan elismerésnek és tiszteletnek. Az alábbi vázlatos áttekintésünkben megpróbálunk Táncsicsról egy ideológia-politikai jellegű portrét festeni.

Szekfű Gyula nevezetes, mindmáig az egyik legkiválóbb történeti szintézisnek számító Magyar történetében a következő sommás összegzést adja Táncsics reformkori tevékenységéről: „…a nép szava ekkor csak egy volt takácslegény, majd vándortanító, Stancsics Mihály írásaiban szólalt meg, aki félműveltségében ugyan képtelen volt a politika aktuális kérdéseit megérteni, egyformán hadakozott a vasútépítés, az akadémia alapítása és Széchenyi kétgarasos adóterve ellen, de már rájött, hogy a nemesség jobban cselekednék, ha váltság nélkül tenné a jobbágyot szabad birtokossá…”

A márciusi forradalom okozta politikai változások lehetőséget teremtettek arra, hogy Táncsics a sajtó útján is hirdethesse meglehetősen zavaros nézeteit. Lapja, a Munkások Újsága 1848. április 2-án indult hatezres példányszámmal, eleinte csak hetenként egyszer, vasárnap reggel, utóbb, augusztus 10-étől kezdve hetenként kétszer látott napvilágot. Az első magyar szocialista újságot alapító Táncsics szemei előtt a francia forradalmár – még a jakobinus Danton által is őrültnek tartott – Marat lapjának, az Ami du Peuple-nek (A nép barátja) a példája lebegett. Marat a vörös terrorista bűnöző egyik legelső, 18. századi előfutára volt, aki újságjában bevett szokása szerint, rutinszerűen sorolta a bűnözők közé az olyan politikusokat, akik nem nyerték el a tetszését, ezek eszerint nem csupán hazug nézeteket vallanak, hanem embertelen, „népellenes” vámpírok is, akiket minél előbb ki kell hasítani a politikai nemzettestből, mi több, biológiailag is likvidálni kell őket. A franciák szerencséjére egy tiszta, heroikus lelkű nő, Charlotte Corday – élete feláldozásának biztos tudatában – végzett vele.

Az 1848. október 13-ai számban egy illusztrációt is találunk, egy szignálatlan fametszetet, Pragmatica Sanctio cím alatt. A kép égő máglyára vetett papírtekercset és koronát ábrázol.

Táncsics magyarázatot is fűzött hozzá: „A pragmatica sanctio a koronával együtt tűzre van hányva, ez az egész. E kettőt így meg kell égetni, vagy akármi más módon meg kell semmisíteni, különben nem boldogulhatunk soha.” Majd hozzátette, hogy a Szent Koronát legalábbis zárják múzeumba – ezt hangoztatják jelenkori szociálliberális politikai-ideológiai örökösei is –, hogy soha többé egyetlen osztrák császár a fejére ne tehesse. A magyar népnek kormányzó kell, mégpedig Kossuth személyében. Táncsics Kossuth iránti naiv rajongása olyan mértékűvé fajult, hogy 1849. március 15-én született leányát a népvezér politikus iránti tiszteletéből, eszelős módon Lajoskának nevezte el.

Táncsics szociológiai jellegű javaslatai mind inkább a vészes, francia forradalmi megoldás felé kezdtek mutatni. Mind karakterisztikusabban a felforgató, szocialista eszmeiséggel telítődtek. Egyik példaképe, Marat és a francia jakobinusok politikai ténykedése vészes történelmi precedensként szolgált arra, hogy az „áruló és nép ellensége” fogalmi körbe mindazon személyek vagy politikai irányzatok képviselői beletartozzanak, akik az éppen regnáló terrorisztikus hatalomnak nem tetszenek. Valós vagy potenciális ellenzéket vélt bennük felfedezni. Világképéről, a magyarországi társadalmi-politikai viszonyok kívülről történő mesterséges átalakítására irányuló törekvéseiről tanúskodik az 1849. március első felében megjelent évfordulós röpirata, az „Uj alkotmány-javaslat, Marczius 15-kének évnapi emlékeül” címmel napvilágra került kiadvány.

Sajnálatos, hogy az említett politikai-ideológiai oldalon sokan ezzel még ma sincsenek tisztában. A hasonló jellegű politikai identitászavarra utaló példák még hosszasan sorolhatók nemzeti históriánkból. (Őstörténeti kérdések, Szent István és Koppány hatalmi harca, a Dózsa-féle parasztlázadás, a Habsburg Birodalom és Magyarország viszonya, a kereszt és félhold európai konfliktusának Duna-völgyi vonatkozásai, 1848-1849 megítélése, második világháborús szerepvállalásunk stb.) A baloldali politikai erők történelmi identitáskeresése jóval adekvátabb és hitelesebb a jobboldalnál, saját szempontjukból tekintve. Nem véletlenül kapta a nevét az MSZP pártalapítványa épp Táncsics Mihályról. Az viszont már érthetetlennek tűnhet, hogy az 1990-es impériumváltás után miért Táncsicsról nevezték el a legrangosabb hazai újságírói kitüntetést. A Táncsics Mihály-díjat a kimagasló újságírói tevékenység elismerésére alapították 1990-ben, a korábbi Rózsa Ferenc-díj felváltására. Átadására minden évben a magyar sajtó napján, március 15-én kerül sor. Halaszthatatlan feladat tehát a jobboldali politikai erők számára egy autentikus, vállalható magyar történelmi felfogás elsajátítása, amely semennyire nem közös az egykori SZDSZ kossuthozásával és az MSZP rég, legalább 1919 óta tartó petőfizésével.

(A tanulmány teljes szövege a Magyar Hüperión című, jobboldali értelmiségi folyóirat 2014.február második felében megjelenő 4. számában olvasható majd.)